Az ének, mint szeretetnyelv

"A zene olyan híd, ami közelebb visz Istenhez" – beszélgetés Virággal, gyülekezetünk kántorával a zenéről, hitről és a közös éneklés öröméről.

Mit adhat a zene a hitünkhöz? Hogyan válhat a közös éneklés imádsággá, és miért érdemes akkor is bekapcsolódnunk, ha úgy gondoljuk, nincs jó hangunk? Virággal a kántori szolgálatról, a gyülekezeti énekkarról és arról beszélgettünk, hogyan formálja a zene az Istennel és egymással való kapcsolatunkat.

Gyerekkortól a szolgálatig

– Milyen szerepet töltött be a zene az életedben már gyerekkorodtól kezdve?

Nagyon sokféle zenei hatás ért. A szüleim is szerették a zenét, édesapám például furulyázott és citerázott, és sok szabadtéri koncertre is jártunk. Amikor első osztályos lettem, beírattak a zeneiskolába, ahol hegedülni kezdtem. Később zenekarokban is játszottam, de a népzene került nagyon közel a szívemhez.

Mindig is sokféle zenét szerettem. A dallamok könnyen megragadnak bennem, és gyakran sokáig velem maradnak. A zene idővel nem egyszerűen egy szeretett elfoglaltsággá vált, hanem az életem szerves részévé lett.

– Hogyan vezetett ez az út a kántori szolgálathoz és a gyülekezeti énekkarhoz?

Ha visszatekintek, sok mindenre nem gondoltam volna előre. Amikor elkezdtem a kántori szolgálatot, még nagyon sokat kellett tanulnom. A hangszeres tudásom is lépésről lépésre fejlődött. Mégis kaptam lehetőségeket és bizalmat, és közben én magam is egyre többet tanulhattam.

Az énekkar is fokozatosan alakult ki. [Énekiskolának indult, vasárnap reggelenként: istentiszteletek előtt voltak az alkalmak néhány ember részvételével- szerk.] Nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen közösséggé növi ki magát. Számomra ebben az a legszebb, hogy nem egy előre megtervezett nagy dolog lett belőle, hanem apránként épült fel. Többször volt olyan alkalom, hogy a fénymásolt kották kevésnek bizonyultak, mert mindig jöttek új énekelni vágyó tagok.

A zene, mint hálaadás és imádság

– Hogyan kapcsolódik össze számodra a zene és a hit?

Számomra az éneklés nagyon sokat erősített a hitemen. A hit nem egyik pillanatról a másikra alakult ki bennem, hanem lassan, apránként épült. Ebben az éneklésnek nagy szerepe volt.

Néha nehezebben találom a szavakat az imádsághoz, vagy nehezebben fogalmazom meg azt, ami bennem van. Az éneklést viszont olyan eszköznek élem meg, amellyel könnyebben oda tudok fordulni Istenhez. Különösen azóta, hogy a dalszövegekre is jobban odafigyelek. Egy-egy énekben sokszor találok olyan mondatot, amely mélyen megérint, elgondolkodtat, és akár napokig el is kísér.

Nem az számít elsősorban, hogyan éneklünk, hanem az, hogy mit ad nekünk az adott ének: a szövege, a dallama, egy-egy mondata. Néha egy ének olyan gondolatot fogalmaz meg, amelyet én magam nehezen tudnék szavakba önteni.

– Mit jelent számodra a zene Istenhez való közeledésben?

Úgy érzem, a zene egy híd, ami közelebb visz Istenhez. Az éneklésben méltóképpen tudok valamit visszaadni abból, amit kaptam. Tudom, hogy Isten szeretetéért nem kell teljesítenem, és nem is kell Neki semmit sem bizonyítanom, mégis szeretném kifejezni a hálámat.

Olyan ez, mint amikor az ember megöleli a szüleit. Nem azért teszi, mert kötelessége, hanem mert szeretné megmutatni, kifejezni a szeretetét. Nekem az éneklés egy ilyen kifejezési forma.

Nem a tökéletesség a lényeg

– Kántorként és az énekkar vezetőjeként mit szeretnél továbbadni a gyülekezetnek?

Azt szeretném, hogy minél többen énekeljünk együtt, és mások is megtapasztalják az éneklés erejét. Nem az a fontos, hogy ki milyen hangon énekel, vagy ki mennyire képzett. Sokkal inkább az, hogy szívvel-lélekkel vegyünk részt benne, és mindenki vigyen haza valamit abból, amit közösen megéltünk.

Nem szeretném kiválogatni, hogy kinek van elég jó hangja ahhoz, hogy csatlakozhasson. Azt gondolom, mindenkinek érdemes kipróbálnia magát. Nem versenyre készülünk, hanem a gyülekezet közösségében szolgálunk, és Isten kezébe tesszük le azt, amit együtt létrehozunk.

Számomra különösen sokat jelentenek azok a pillanatok, amikor éneklés közben összemosolygunk egymással. Ezekből érzem, hogy nemcsak a hangok találkoznak, hanem az emberek is kapcsolódnak egymáshoz egy-egy éneken keresztül.

– Mit mondanál annak, aki azért nem mer bekapcsolódni a közös éneklésbe, mert úgy gondolja, nincs jó hangja?

Azt, hogy próbálja meg félretenni ezt a gondolatot, és adjon magának egy lehetőséget! Ez nem egyéni teljesítmény, hanem elsősorban közösség. Bárki építő tagja lehet a közösségnek, az énekkarnak, akár már pusztán a jelenlétével is.

Sokszor talán mindannyian úgy érkezünk meg, hogy nem érezzük magunkat igazán alkalmasnak. De amikor részeseivé válunk a közös éneklésnek, egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy már nem azon gondolkodunk, mennyire vagyunk tehetségesek, mennyire vagyunk alkalmasok, vagy alkalmatlanok, hanem azon, milyen jó együtt énekelni.

Ehhez persze türelem kell, és idő, hogy elengedjük a megfelelési kényszert. De szerintem érdemes kipróbálni, mert az éneklésen keresztül nemcsak mi adunk valamit, hanem mi magunk is rengeteget kapunk általa.

Közös éneklés, közös imádság

– Hogyan válik a kántori és az énekkari szolgálat többé, mint egyszerű zenei feladat?

A próbákon is sokat kapunk, de amikor kiállunk a gyülekezet elé, valami kiteljesedik. Amit addig gyakoroltunk, az a templomban közös imádsággá válhat.

Ilyenkor nemcsak a hangunkat adjuk oda, hanem az időnket, figyelmünket, önmagunkat, mindenünket, amink csak van. Azt gondolom, hogy az éneklésben mindez egyszerre van jelen: szolgálunk a gyülekezet felé, de közben Istennek is odaadtuk magunkat, hogy Ő használjon minket.

Számomra az is felszabadító, hogy nem kell tökéletesnek lennem. Ha az lenne a legfontosabb, hogy mindenki elégedett legyen a teljesítményemmel, valószínűleg már régen feladtam volna. De a szolgálat elsősorban Istennek szól. Nem a hibátlanság a cél, hanem az, hogy őszintén jelen legyünk abban, amit teszünk.

– Mit ad neked személyesen a zene a mindennapokban?

A zene végigkíséri a hetemet, hiszen a szolgálatokra készülni is kell. Nagyon várom a próbákat és a vasárnapokat. Az éneklés közben sokszor azt érzem, hogy le tudom tenni a hét terheit, valamibe belemerülhetek, megnyugszom, és felszabadultabbá válok.

Van, hogy egy ének sora marad velem, és napokig elkísér. Ezek a pillanatok segítenek abban, hogy újra levegőhöz jussak, elengedjek dolgokat, és közelebb kerüljek Istenhez.

Van egy idézet amit nagyon szeretek: "Szomorú időkben a zene vigasztal, boldog időkben a zene kísér!" Egy olyan ajándék, amelyből adhatok másoknak úgy, hogy közben én magam is gazdagodom.

Egy ének, amely kapaszkodóvá válik

– Van olyan ének vagy éneksor, amely különösen meghatározó számodra?

Az utóbbi években egyre inkább figyelek az énekek szövegére. Néha egyetlen mondat is elég ahhoz, hogy valami mélyen megérintsen, és kapaszkodóvá váljon a mindennapokban: már a konfirmációm vezérgondolata is egyik énekünk "Jézus nyájas és szelíd…" utolsó mondata volt: "El ne engedd hű Megváltóm már kezemet."

Mostanában a "Megváltva" című ének áll különösen közel hozzám. De ez folyamatosan változik: időről időre találok egy új éneket, egy új sort, amely éppen akkor szólít meg. Sokszor nem is keresem tudatosan; egyszerűen szembejön velem egy dallam vagy szöveg, és érzem, hogy dolgom van vele.

– Mit tanácsolnál azoknak, akik még keresik a helyüket a gyülekezeti éneklésben?

Azt, hogy ne a saját alkalmasságukat mérlegeljék folyton, hanem merjenek bekapcsolódni. Nem kell mindenkinek képzett énekesnek lennie. A közös éneklésben nem az a legfontosabb, hogy ki mit tud egyénileg, hanem az, hogy együtt vagyunk, együtt adunk hálát, és együtt fordulunk Isten felé.

Hiszem, hogy a zene olyan ajándék, amelyben újra és újra találhatunk valamit: egy gondolatot, egy érzést, egy kapaszkodót vagy éppen egy közösséget. És talán ez a legszebb benne: miközben mi éneklünk, a zene minket is formál.

Hálásak vagyunk Virágnak a beszélgetésért és azért a szolgálatért, amellyel a gyülekezet közösségét gazdagítja. Bátorítunk mindenkit, hogy merjen bekapcsolódni a közös éneklésbe – hiszen nem a tökéletes hang, hanem az őszinte, odaszánt lélek a legfontosabb.